Beszámoló: Barcelona TSU 2010

Barcelona. A Mediterráneum gyöngyszeme, a szecesszió fellegvára, a futballvilág közepe. Pálmafák, tenger, monokini, tivornyák, bazárok, svindlerek és némi alkalmi romantika. Többnyire ezek lehetnek azok a kulcsszavak, amiket az AEGEE-társadalom Katalónia fővárosához társít, és ezért akarnak annyian nyaranta két hétre itt kikötni. Nos, én nem akartam…

Na, nem mintha a fenti életérzések nagy részével szemben különösebb ellenérzéseim lennének. Viszont inkább Némethonba mentem volna, bejárni Kölnt, Hamburgot és Berlint vagy a nyugodalmas Karlsruhéba egy kis nyelvtudást csiszolni (boooring…). Végül csak behúztak a harmadik helyre, Barcelona, bakker… 🙂 De ha már Spanyolország, gondoltam tegyünk rá egy lapáttal, így aztán a 19 eurós Wizzair helyett stoppal vágtam neki a laza 2200 km-es túrának. Megérte, fa*a volt! 🙂 Kisebb megingásokat leszámítva 4 nap alatt Linz, Basel és egy dél-franciaországi kartonos konténer érintésével zökkenőmentesen értem el a célba.

Arról, hogy hogy néz ki egy efféle nyári „egyetem” (mármint a travelling, a kirándulós fajta), gondolom, van sejtésetek. Összecsődül kontinensünk krémje 25-30 fős tömegben, mindenki pislog az elején jobbra-balra, majd a szervezők valami szellemes névmemória játékkal próbálják tördelni a jeget, amit a honnanjötél-micsinálsz-vanekutyád jellegű kardinális kérdések kitárgyalása követ. De a jég csak ott kezd aprózódni igazán, mikor elkezdődik az első össznépi szívmelengető dínom-dánom. Ez gyakorlatilag a tábor (értsd: szu v. eszjú) végéig kitart, ám olykor megszakítják 2-3 órás passzív intervallumok, ami rendszerint a reggel hattól kilencig tartó csendes pihenő. Ez a barcelonai összejövetel a maga két és fél hetével az egyik leghosszabb volt az idei SU-mezőnyben. A szervezők dicséretére legyen mondva, még így sem volt semmi üresjárat, valami elképesztő mennyiségű kulturális, sportos, lazítós és bohóckodós programot zsúfoltak bele ebbe a 17 napba.

A metropoliszt totál kiveséztük, olyannyira, hogy mikor a tábor után találkoztam egy, már régóta helyben élő barátommal, egyszerűen képtelen volt olyan fontosabb templomot, múzeumot, parkot, épületet vagy strandot mutatni, ahol ne jártunk volna. A teljesség igényét hírből sem ismerve: a római-kori Barcino méltóságteljes romjai, amit többek közt egy lenyűgöző földalatti múzeumban prezentálnak; a gótikus óváros egyedi hangulata a szűk sikátorokkal és az impozáns katedrálissal; Antoni Gaudí lélegzetelállító modernista művei, úgy mint a majd’ 130 éve épülő Sagrada Familia vagy a varázslatos Park Güell; a közép- és újkori hispán építészet remekeit felvonultató, az 1929-es Világkiállításra felhúzott Poble Espanyol; az 1992-re remekbe szabott olimpiai falu; a várost évtizedeken át rettegésben tartó Montjuic erődítménye; vagy a gigászi Katalán Nemzeti Szépművészeti Múzeum előtt elhelyezkedő, a klasszikus zene halhatatlan darabjait káprázatos fényjátékkal ötvöző csodaszökőkút.

Persze ezeket a turistaattrakciókat (majdnem) mindenki ismeri. A tábor tagjaiként viszont mi igazán otthonosan jártunk-keltünk. Biciklivel tekertük körbe a strandokat, eldugott patinás éttermekben kajáltunk. Volt, hogy 2 metró még 2 busz és kb. fél óra gyaloglás árán értünk olyan hihetetlen külvárosi negyedeket a legnagyobb helyi fiesztákkal, melyek létezéséről standard égből pottyant világjáró még hallomásból sem értesült. Pár nap után már szinte otthon éreztük magunkat, a hiperszuper luxustornaterembe (tényleg az volt, inkább sportkomplexumnak kéne nevezni) a legnagyobb örömmel tértünk nap mint nap haza, hogy aztán egy fél órás csukott szemű birkaszámlálás után fergeteges banzájokba kezdjünk… Az „otthonülős” programok részét képezte pölö a palacsinta-főzőverseny, a sangria- és mojitogyártás mesterszintű elsajátítása, a salsa-oktatás, a vörösborivó versenyszám (itt sikerült diadalmaskodnom 24 mp-cel, de nem tudom, ezzel érdemes-e felvágni… 🙂 vagy a feledhetetlen international night, ahol a „magyar 5 percben” prezentáltunk két liter házi pálinkát, a kalandozásokról, Bartók Béláról és a csülökpörköltről beszéltem 2 percet, aztán példát statuálván előbbiből megittunk 2 decit, végül a muzikális kikötésnek eleget téve egy asztalon ugrálva előadtuk a Carpe Diem örökzöldjének refrénjét: „álmodd, hogy vakít a fééény…” 🙂

A SU legizgalmasabb része talán mégis az volt, mikor nekiindultunk felfedezni Katalónia mesebeli vidékét. A Costa Brava napsütötte homokos strandjaitól a Pireneusok vadregényes ormaiig és a völgyekben megbújó pár száz lelkes falucskákig, Montserrat bortermő lankáitól az Ebro-delta végtelenül zöldellő rizsföldjeiig a legváltozatosabb természeti formák elegyednek ezen a viszonylag kis területen, egymástól kőhajításnyira. A büszke Katalóniában minden városnak, községnek, de még a legkisebb falvaknak is megvan a saját identitása, egyedi kultúrtörténettel, fiesztákkal és persze gasztronómiai ínyencségekkel.

Elsőként látogattuk meg a Pireneusok lábánál elterülő Bergát, mely kezdetben egy álmos mediterrán kisváros benyomást kelti, az évente megrendezendő gigászi népünnepély („La Patum”) során viszont ezrek hömpölyögnek a tűzokádó sárkányok, megelevenedett démonok és egyéb földöntúli kreatúrák által megszállt faluban. Az antik Besalú páratlan szépséggel bír, ezeréves kőhídja és városfalai hihetetlen atmoszférát kölcsönöznek a helynek; a hófehér Cadaqués tipikus mediterrán csoda, nem véletlen, hogy Salvador Dalí is általában itt kapott ihletet; Tossa de Mar homokos-sziklás-lagúnás strandjai pedig világviszonylatban is a leggyönyörűbbek közé tartoznak. Figueresben megcsodáltuk Dalí egyedülálló szürrealista képzőművészetét. Mindenféle patetikus kicsengés nélkül mondhatom, ezt nem lehet szavakkal leírni. Eztán elzarándokoltunk a városka mellett elterülő hatalmas, 40 futballpályányi területen felépített erődítményhez, ahol dzsipekkel száguldottuk a várárkot körbe, majd gumicsónakokkal fedeztük fel a földalatti kazamaták ágas-bogas rendszerét. Ampostában egy kis adrenalininjekcióként fél tonnás felbőszített bikák előli menekülésben próbálhatott szerencsét a csapat vakmerőbb szekciója, többnyire sikerrel. Ami Katalónia „négy fővárosát” illeti, Barcelonáról már esett szó; a szeles Gironában megcsodáltuk Európa egyik legszebb gótikus katedrálisát; a déli Tarragonában bejártuk a Római Birodalom egykori ideiglenes fővárosának tiszteletet parancsoló maradványait; a nyugati végeken elhelyezkedő Lleidát pedig a tábort követően egyénileg látogattam meg.

Nem túlzás kijelenteni, hogy ez a summer university rengeteg tanulsággal szolgált. Nekem személyesen legalábbis mindenképp. Ez volt az első ilyen jellegű bulim, Erasmushoz se volt még szerencsém, tehát egy ilyen totál nemzetközi gárda része lenni majd’ három hétig sok mindenre rávilágított. Először is, rengeteget tanultam, a világról, a különféle kultúrákról, életszemléletekről (azért ebből a szempontból Európa egységesítése még várat magára, nagy kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e rá), a többiekről és persze magamról. Talán ez a 2 és fél hét kicsit hosszú volt, és lehet, hogy a kelleténél kicsit többen is voltunk (köszönhetően BCN népszerűségének), de ezt kárpótolta a nagyszerű csapat, a legkülönbözőbb és legérdekesebb egyéniségekkel. A „madarat tolláról” örökbecsű alapján könnyen leszűrhető mi magunk milyen értékeket vallunk, az élet nagy dolgairól miként vélekedünk, egymáshoz hogyan viszonyulunk, és szerintem ezek a visszajelzések létfontosságúak a továbbhaladás szempontjából.

Összegezve tehát, egy életre szóló bulin vagyunk túl, Barcelona forgatagát egy életben legalább egyszer meg kell tapasztalni, Katalónia pedig egyszerűen káprázatos. Kultúrsokk, észveszejtő partik és olykor már egészségkárosító mennyiségű nevetés. Ez volt a BCN TSU 2010 címszavakban. Ja, meg, hogy „arriba, abajo, al centro, pa’ dentro” (fel, le, középre, giga mögé, ezt csak így zárójelben)… De most így visszaolvasva az a semmivel össze nem téveszthető hangulat nem igazán jön át ebből az irományból. Lehet, azt jobb megtapasztalni, mint olvasgatni róla. 😉

Rácz Zoltán

Comments are closed.